V.

Detektívnek kellene lennie, Mr. Templar, – válaszolta a lány. Lám én tudom a magáét.

– Maga előnyben van. Pedig megpróbáltuk az autók útján lenyomozni, de a hamis rendszámtáblák miatt lehetetlen. Ez a becsületességem átka.

– És a vigyázatlanságáé. Szóljon a barátjának, hogy csináljon valamit a kezével, jó?

Simon hátranézett. Uniatz még mindig meredten állt a meglepetéstől, szája nyitva maradt, és a keze félúton a keble fölött lebegett, ahogy a hónalja alatti tartóban a szíve fölött nyugodó fegyvere után nyúlt. Szeme kétségbeesetten kért az Angyaltól útbaigazítást, mire Simon megfogta csuklóját és szelíden letette a kezét.

– Maradj nyugton, Hoppy – mondta. – Nem szeretnénk, ha a hölgy elkezdene lövöldözni… – Tekintete visszatért a lányra. – Mármint, ha el tudná sütni az ágyúját – tette még hozzá komolyan.

– Ne féljen – felelte a lány hidegen. – El tudom.

Az Angyal felmérte a távolságot.

– Talán hat yard távolság – jegyezte meg. – És rengeteg embernek van téves képzete arról, milyen könnyű eltalálni hat yardról egy mozgó tárgyat.

– Ki akarja próbálni?

Simon a cigarettáját mutatóujja és hüvelykujja közé véve, oldalt fricskázta. Hoppy eldobott whiskys palackjára esett a dívány mellett, és felszikrázott rajta.

– Találja el ezt!

A revolvercső ellendült a teste elől, de csak egy pillanatra. A lány szinte célzás nélkül tüzelt, és a pisztoly már ismét őt fedezte, még mielőtt a csörömpölés zaja elhalt volna a füleiben. A palack szilánkokban hevert a szőnyegen.

Az Angyal bólintott Hoppy felé.

– Tud lőni – jegyezte meg – gyakorolt.

– Enélkül nem érdemes fegyvert kézbe venni.

– Maga rengeteg sok detektívtörténetet olvashatott – mondta az Angyal, és a mosolya bár kedves, de óvatos volt. Hát úgy látszik, most maga a főnök. Mit csináljunk? Énekeljünk és szteppeljünk? Hoppy nemrég jött rá, hogy jódlizni tud, és majd meghal egy kis hallgatóság után.

– Erre sajnos nincs időnk. Jopley…

A vezető felocsúdott időleges merevségéből. Előrelépett, és visszavette a revolverét az Angyal zsebéből, aztán rákszerűen körbement a szobában az ajtó irányában, ügyelve arra, hogy ne kerüljön a lány pisztolya és a férfi közé. Az Angyal visszaemlékezett rá, hogy a lány éppen mikor lépett közbe, és így megértette, miért nem fogta fel a sofőr olyan gyorsan a helyzetet. Ajkán gonosz mosoly jelent meg.

– Mi? – Rá még szüksége van? Azt hittük, jobb, ha átvesszük az ipsét maguktól.

– Márpedig visszajöttem érte – felelte a lány – mert kell nekünk.

Simon feje kissé megmozdult erre a hírre.

– Hát ami azt illeti, tényleg elég gyorsan idetalált. Hogy sikerült… a szag után jött?

– Követtem magukat. Westholme mellett letértem egy mellékútra, és megvártam míg arra jönnek. Aztán már csak arra kellett ügyelnem, hogy magát szem elől ne tévesszem.

Tényleg nem látszott nehéznek, amikor már elmondták a trükköt. Az Angyal bánatosan sóhajtott, visszagondolva a saját óvatlanságára.

– Ez a baja a teherautóknak – panaszkodott. – Nehéz meghallani, követnek-e. Valamit tenni kellene emiatt… De remélem, vigyázni fog Algernonra, ha már átveszi. Kezdtünk jóba lenni.

– Hallottam – mondta a lány.

– Aha – reccsent meg Jopley hangja keményen. – Meg akarták égetni a lábamat, így akartak jóba lenni. Én jólelkű ember vagyok…

– Ez nem igaz – vágott bele a lány nyugodtan. – Az ilyen dolgokat hagyjuk csak az úriembereknek, mint Mr. Templar.

Az Angyal mosolygott.

– Van a pincénkben még egy kínzócölöp és néhány hüvelykszorító is. De kedvenc fogásom hagymával és fehér bormártással megfőzni a nehéz embereket. Egész rendes leves lesz belőle, hasonlít a madriléne-hez.

A lány tényleg olyan volt, mint egy tündér a mesekönyvből, gondolta a férfi, vagy mint aki zenés operettből csöppent ide az Öreg Ház kényelmes bútorzata közé; karcsú testének tökéletes arányai még a piszkos ruha fölött is diadalmaskodtak, és az arcát szőtt arany keretezte. Viszont semmi illuzórikus nem látszott a sötétszürke éber szemekben, és a gyakorlott revolverkezelésben. Csak az ajkának mosolyában bujkált valami bizonytalanság.

– Örülök, hogy nem cipeltek engem ide – mondta a tündér.

– De hisz most itt van – válaszolt az Angyal. – Ne hozzuk be az elvesztegetett időt?

Keze a belső zsebe felé mozdult, de a pisztoly még gyorsabban követte. Simon szemöldöke fölemelkedett.

– Cigarettáznom sem szabad?

– Csak ha lassan veszi elő.

Simon kivette a tárcáját, lassan, ahogy parancsolták, és kinyitotta.

– Parancsol egyet?

– Erre nincs időnk.

– Csak nem akar már menni?

– De igen. – Épp olyan nyugodtan beszélt, mint a férfi. – És maga is velünk jön.

Az Angyal csöndben maradt egy pillanatig, és az öngyújtó lángja rezzenés nélkül lobogott a cigarettavég alatt. Vörösen izzóra szívta, és aztán kioltotta a lángot.

– És Algernon? Nem lesz féltékeny?

– Nem jön messze velünk. Csak az autóig, hogy közbe ne történjék semmi kellemetlenség. Ennyit feltétlenül szükségesnek tartok. Amíg a barátja itt marad, s nem lép közbe, addig nem lesz semmi baj. Csak azt akarom, hogy maga lekísérjen minket.

– Hallod, Hoppy? – kérdezte az Angyal – csak semmi bűvészmutatvány, mert elintéznek.

– Erről van szó – mondta a lány zordan.

Simon reálisan mérlegelte a kilátásokat. Nem túlzott a környezet elhagyatottsága tekintetében: az Öreg Házban lejátszódó fegyveres küzdelem kevesebb helyi izgalmat váltott volna ki, mint a Szahara legkietlenebb közepén. Semmi sem volt kéznél, amivel semlegesíteni lehetett volna az ajtóban álló fegyvert, ha a ravaszon nyugvó ujj diktálni akarna – és egy életen át tartó gyakorlatból az Angyal megtanulta, hogy mikor lehet blöffölni a revolverrel szemben. Azonkívül nemigen tudta volna okát sem, hogy miért változtassa meg a beállt helyzetet…

Mintha csak a legyőzetés keserűségét akarta volna érzékeltetni, szeme kissé elfordult a lányról, hogy a világűrben valahol a sofőr arcának pillantását kaphassa el. Tudta, hogy itt jó magot vetett el, még ha meg is akadályozták a remélt gyors aratást… És akkor a láthatáron egyszercsak minden kétséget elűzve, látta, hogy Jopley sötét tekintete groteszk hunyorításba torzul…

– Jó vevőinket mindig kikísérjük – mondta az Angyal kenetteljesen. – Biztos, hogy ezenfelül nincs rám szüksége?

– Ma éjjel nem.

Vagy ő az az ember, aki a halandók hülyeségének új rekordját állítja föl, gondolta az Angyal, míg lefelé ment a kanyargó ösvényen, vagy a már három hete keresett szálak futnak végre össze a kezében; és valami izgató ösztönérzet azt mondta, hogy nem az előbbi történik. Akkor még fogalma sem volt róla, milyen furcsán és milyen váratlan oldalról fog ez az előérzete beteljesedni.

A lány kezében tartott saját zseblámpájának fénye a hátára sütött, és messzire maga elé dobta az ovális fénybe árnyékát az úton. Most már elvetette a kockát – bármit tehetett volna az Öreg Házban, hogy a javára fordítsa az esélyeket, most, hogy kint voltak az üres éjszakában, s a zseblámpa fénye és a revolver állt vele szemben, minden kísérlet csak kevéssel különbözött volna az öngyilkosságtól.

Leértek az úton, és látta a saját autójának fényét a kanyar mögött. Jopley ült be először, és vette kézbe a kormányt, és aztán a lány melléje siklott, az Angyalt még mindig a zseblámpa fényének centrumába rögzítve. Simon a kocsi oldala mellett állt és a világosságba mosolygott.

– Még mindig nem mondta meg a nevét, kedves.

– Talán azért, mert nem szeretném, hogy tudja.

– De honnan tudjam, hogy ki az, ha felhív telefonon? Mert fel fog hívni, ugye? Bent van a számom a londoni telefonkönyvben, és az itteni lyndhursti szám 9965. – Kis szünetet tartott, inkább csak Jopley kedvéért. – Ha majd egyszer nem lesz olyan elfoglalt, akkor meghívom egy holdfényes sétára, és elmondom milyen gyönyörű.

– Ma éjjel viszont nem süt a hold, ezért kell majd a zseblámpa hogy visszamenjen – felelt a lány.

A fény feléje vágott, és a férfi ösztönösen utánakapott. Mire újra fel tudta kattintani, az autó már eltűnt a legközelebbi kanyarban.

Az Angyal lassan felment az úton. Hát így állunk; és a bölcsessége vagy bolondsága nemsokára meg fog mutatkozni valamilyen módon. Elvigyorodott, mikor arra gondolt, hogy Peter Quentin milyen arcot fog vágni, ha meghallja a legújabb fejleményeket. Sőt, a lány tényleg megéri azt a sétát a holdfényben, ha…

Valaki van az ajtó melletti benyílóban.

Az Angyal megállt, és parányi jégcsap húzott vonalat a hátgerincén. Ahogy felfelé sétált, és kezében a lámpa lengett, a lépéseivel egy ütemben fénye egy pár lábra villant. A látvány csak pillanatig tartott, míg a mozgó fény el nem vesztette ismét szem elől, de Simon tudta, hogy nem csalódott, ösztönösen kioltotta a lámpát, még mielőtt teljesen felfogta volna a látottak jelentőségét.

Egy másodperc múlva három lépést tett oldalt, és messzire kitartva a lámpát, ismét felvillantotta a sugarat. És most már másodszor érezte azt a kísérteties borzongást.

Mert az ember ült, és nem állt, az ajtó melletti alacsony padon, karja az oldala mellett lógott, és összegörnyedve előreejtette fejét a térdei közé. S bár a vonásai nem látszottak, volt valami a tartásában, ami miatt Simon hirtelen megrázkódtatással felismerte.

– Pargo! – kiáltott az Angyal élesen.

Az ember nem mozdult. Simon előrelépett és fölemelte a fejét. Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudja: Ernie Pargo meghalt.